A kis temetőre ráhulltak a sárga-barna falevelek.
Az utakra szőnyegként, a lapos sírokra takaróként borultak az összeálló, színes foltok.
Gyönyörű volt a festői paletta.
A kislány ügyetlenül bukdácsolt a levélszőnyegben, amint az ismerős sírkő felé tartottak.
Elléptek az angyalok háta mögött, ahol kissé kiszélesedett az út, majd csakhamar az ismerős kis halomra pillantottak.
Valamikor egy mosolygós arcú, hófehér hajú nénike lett ide temetve.
Most egy lapos kő fedi, amelyen nyitott könyvre emlékeztető faragvány emelkedik. Mintha itt maradt volna nyitott bibliája.
A kislány kérdőn néz fel anyjára, mintha azt kérdezné:Ugye a dédi már nincs itt ?
Mire az kevés mozdulattal azt érzékelteti: Igen,ő már régen nincs itt.
Elnéz a magasba, ahol sok ezer kilométerre éppen egy repülő húz széles csíkot.
A kislány érti a szavakat és a mozdulatokat.
Mosolyog. Boldog.
Kezébe vesz egy sárga falevelet, és kabátja zsebébe gyűri.

A szőke kisfiú nagyon szerette a nagyanyját.
Titokban mindig figyelte a ráncait, szép fehér haját.
Különös hangulat árasztotta el a kis földes ház belső szobáját, amikor a petróleumlámpa fényénél imára kulcsolta görbe ujjait, amelyek rövidek, és eresek voltak. A lámpa kerek fénye parabolát írt le a fehér mennyezeten. Kis hangja körbeölelte a falakat. Imái mindig magasra törtek, mindig alázatosságáról beszéltek. Végül kis énekkel zárta a hálaadását.
Mindig ilyen aranyos arcú nénikékről álmodott, hogy neki is ilyen nagymamája legyen.
Történt egyszer, hogy nagyon megbetegedett a fiúcska, orvoshoz kellett vinni őt.
Lázas volt, furcsán vette a levegőt. A keskeny járda, amely elvezetett a kis falucska orvosához fényesen fénylett az esőtől. Így hát nyakába vette a kis unokát, nyakába csavarta vastag fekete kendőjét. Egy óvatlan pillanatban, egy kanyarnál megbotlott, elterült  a kövön. Úgy esett, hogy a kisfiúnak semmi baja ne essék.
Láthatatlanul ott volt a jó Isten tenyere, amelyet alájuk terített, hogy egyiküknek se legyen komolyabb baja...

Karen Blixen (eredeti nevén Karen Dinesen) dán  írónő legismertebb műve a Távol Afrikától.
Miután tizenhét évet élt a fekete kontinensen, visszatérve örökölt dán birtokára, Rungstedlundbe, memoárkötetben írta meg addigi életét. Nagy szerelmét, Fekete-Afrikát, boldog és boldogtalan élményeit igyekezett visszaemlékezéseiben megörökíteni.
Elbeszélések, regények is íródtak, de mégiscsak a Távol Afrikától vált világszerte ismertté. Sydney Pollack hét Oscar-díjjal kitüntetett filmet készített belőle Meryl Streep és Robert Redford főszereplésével.
Ezt írja a repülés-élményről: „ A nyelvnek nincs elég szava a repülés élményének leírására, idővel majd újakat kell kitalálni hozzá. Ha a Nagy Hasadék Völgye és a Szuszva meg a Longonot vulkánja felett repültél, nagy utat jártál be, eljutottál egészen a hold túlsó felére. Máskor pedig , ha elég alacsonyan szálltál, láthattad az állatokat a pusztán, és úgy éreztél irántuk, mint Isten, amikor megteremtette őket, de még nem utasította Ádámot, hogy adjon nekik nevet.”

Nemcsak a fiatalabbak, de bizonyára az idõsebbek is emlékeznek még arra a mámorító érzésre, amit akkor éreztek, amikor a tanterem tábláján egyre hosszabb és hosszabb lett az a kedves szó, amit ma is betûnként rajzolnak fel a gyerekek: ÁCIÓ… KÁCIÓ… AKÁCIÓ… VAKÁCIÓ!!!